• sarahrobbie@phaedracolt.com
Blog
Phaedra Colt novellák – Az éjszaka, amikor William és Phaedra legelőször találkoztak

Phaedra Colt novellák – Az éjszaka, amikor William és Phaedra legelőször találkoztak

* SPOILER * Ez a rövid novella csak azok számára íródott, akik olvasták a Repugnot! (vagy szeretik lelőni a poént)


Az első kötetben minden akkor változott meg Phaedra számára, amikor rájött, hogy William már gyerekkorában megharapta őt. Most itt van a történnet a vámpír szemszögéből!


William Pyer dermedten állt egy fa árnyékában, fekete öltözékével beleolvadt a környezetébe. Egy órája már, hogy meg se rezzent, mintha csak megállt volna az idő. Zöld tekintetét az utca túloldalán lévő kertes házra szegezte, és a földszinti ablakot figyelte töretlen kitartással. Látszólag a házban nem volt semmi különös, teljesen átlagosan nézett ki, akárcsak a többi az utcában. Ez nem lepte meg a vámpírt, érthető, hogy az éjvadászok a kirakat életükkel belesimulnak az emberek világába, viszont azért több elővigyázatosságot várt volna tőlük. Pláne Henry Colttól. Most vagy tévedett őt illetően, vagy valami nagyon elkerüli a figyelmét. Talán varázslattal vették körbe a házat, bár azt azért érzékelné… De nem, nem érez semmilyen fenyegetést.
A pillantása az egyik ablakon nyugodott: a fehér függöny mögött egy karcsú nő tevékenykedett. William tudta, az a helyiség a konyha, és tudta, hogy a nő, Déva, épp vacsorát készít az öt éves lányának. Henry nem volt otthon, a hajnal pedig egyre közeledett, érezte a zsigereiben.
– Meddig várunk még? – csendült egy hang mögötte türelmetlenül. A sötétségből egy magas, vékony nő vált ki, mintha a semmiből jött volna, de William meg se rezdült.
– Csak Déva és a lánya vannak otthon, Henry még nincs.
– És? – nézett rá értetlenül. Neki is ugyanolyan zöld szeme volt, sápadt bőre, ébenfekete haja.
– Mit és?
– A bosszútól nincs édesebb, William, és minél kegyetlenebb a bosszú, az íze annál édesebb. Miért ölnénk meg őket egyszerre, ha megölhetjük őket egyesével, kezdve azzal a nyomorult kurvával ott. Megölte az anyánkat!
– Tudom, Kyla.
– Akkor? Végre megtaláltuk őket, adjuk meg a módját. –Williamet nem kellett sokáig győzködni. Mindennél jobban gyűlölte Henryt, semmire sem vágyott jobban, csak hogy szenvedjen, amiért megölte az apját.
– Menjünk akkor, bár aggódok, túl egyszerűnek tűnik, nem érzékelek csapdát, semmi védelmet.
– Mert az idióták azt hitték, el tudnak rejtőzni előlünk, és nem fogjuk őket megtalálni, pedig…
– Nem ilyen felelőtlennek ismerem Henryt.
– Jaj, William, elég! Megyek előre, ha ennyire nyuszi vagy. – Ezzel a lendülettel Kyla keresztül suhant fekete ruhájában az úton, át az udvaron, és megállva a bejárati ajtónál színpadiasan megfordult, széttárva a kezeit, akár egy hattyú a szárnyait. William mellette termett.
– Szerencse, hogy csak a mesékben kell beinvitálás – jegyezte meg. Kyla megrázta magát és fanyalgott, őt a folklór sose érdekelte.
– Na gyerünk. – Becsengetett. Hallották, ahogy a konyhában elzáródik a csap, majd léptek közelednek az ajtó felé, amik aztán elhalnak. Hallották Déva szívverésének gyorsulását, érezték, milyen közel van az ajtóhoz, és amikor elég közel ért a kukucskálóhoz, Kyla egyszerűen rárúgta az ajtót, ami a nővel együtt pár métert repült a folyosón.
A vérszívók besétáltak a házba.
– Hello, Déva, mi a helyzet? Nem hoztunk ajándékkosarat, remélem, nem baj. – Kyla magabiztosan vonult el az ajtóig, ragadta meg, majd fordította le az ellenségéről, a falnak döntve. Déva köhögve fogta az oldalát. – Na mi a baj, fáj valamid? – Lehajolva nyakon ragadta. – Várj, segítek. – Felemelte Dévát a padlóról, aki ezzel a lendülettel valahonnan elővarázsolt egy ezüst tőrt, és oldalba döfte a vampot, aki fájdalmas sikoly kíséretében elengedte az éjvadászt.
– Szia Kyla – pörgette meg a kezében a fegyvert félig nevetve-félig levegőért kapkodva. – Ne aggódj az ajándékkosár miatt, gondolom anyád nem nevelt udvariasságra. Sebaj, még megtaníthat… oh, várj, nem, mert megöltem! – Ezzel sikerült Kylát felbosszantania, aki dühtől elvakultan előre lendült, ám Déva a folyosón álló asztalról felkapott egy vázát és hozzá vágta, mire a ráömlő víztől füstölögni kezdett a vamp bőre.
– Szenteltvíz, ribi! – Elhajította a kést, ami elől William könnyedén kitért, ám ezzel elég időt nyert, hogy bevetődjön a konyhába, felkapja a szőke hajú kislányát a székről, és elnyargaljon vele.
– William, mit állsz itt?! – üvöltötte Kyla, szó szerint füstölgő fejjel. A bőre megégett, de lassan gyógyulásnak is indult. – Kapd már el! – A vámpír az éjvadász után sietett, és a hálóban érte utól. Nem érezte azt a dühöt és gyűlöletet, amit a húga. Nem kedvelte az anyját túlzottan, valahol meg is értette az apját, miért csalta meg, csak azt nem értette, miért vele? Miért Dévával? Mit látott benne? Miért harapta meg? Miért kezdte el az átváltoztatást? Miért pont őt választotta?
Inkább akart válaszokat ezekre a kérdéseire, semmint bosszút.
Nos, a nő tényleg gyönyörű volt: hosszú, hullámos szőke hajú, világos kék szemű, ruganyos testalkatú, és formákban nem szenvedett hiányt. De ennyi még kevés lett volna az apjának. Déva páratlan lehetett.
A nő lerakta a lányát az ágyra, majd védelmezőn megfordult.
– William, kérlek… Értem, hogy bosszút akartok, de Phaedrát kíméld meg, kérlek! Apád sose akarta volna, hogy neki baja essen!
– Kezdem azt hinni, sose ismertem az apámat.
– Ezzel minden gyerek így van, hidd el. A szüleinket sosem ismehetjük igazán.
– Miért téged választott? – Azt hitte, nem fog választ kapni, vagy Déva vonakodni fog, hogy egyáltalán beszéljen róla, de nem. Egy darabig maga elé meredt, szomorú lett az arckifejezése, majd könnyes szemmel pillantott fel rá.
– Volt köztünk valami… különleges. Nehéz elmagyarázni. Eleinte rühelltem, persze, hisz vámpír, vadásztam rá! Aztán… Elrabolt, és… Tudom, talán Stockholm szindrómám lett, de… Rájöttem, hogy nem gonosz, hogy nem minden fekete és fehér, hogy ő egy érzékeny lény, vannak mély gondolatai és érzelmei, hogy nem egy szörnyeteg. Emellett odafigyelt rám, végre azt éreztem, hogy én is létezem, én is számítok, nem úgy, mint Henrynek, akinek a vadászat az első, minden más csak azután jön.
– És ő mit látott benned?
– Nem tudom. Egy hullámhosszon voltunk, bármiről tudtunk beszélgetni, meg tudtam nevettetni, és azt mondta, önmaga lehet mellettem. Onnantól kezdve, hogy fogságba ejtett, minél több időt töltöttünk együtt, annál… – Ekkor Kyla Déva mellett termett, hátrahúzta a fejét és feltépte a torkát.
– Ne! – kiáltotta William, de a testvére addigra már bő kortyokban nyeldekelte Déva kiömlő vérét. Amint a nő szíve eldobbantotta az utolsót, Kyla eleresztette. A holttest puffanva a földre zuhant.
– Ne? Mi az, hogy ne?
– Többet akartam tudni róla és apánkról.
– Kit érdekel? Nem ezért vagyunk itt! Szedd össze magad! – Ekkor William előre lendült, megragadta a húga torkát, és a falra szegezte.
– Csak azért, mert hosszú pórázon tartalak és sokmindent elnézek neked, mert megengedem, hogy nagyszájú légy, még nem tűrök el mindent! – sziszegte. – Nem kellett volna még megölnöd, örülj, hogy most nem töröm el minden csontod azért, mert keresztbe tettél nekem! – Olyan erővel szorította a vamp torkát, hogy a nő attól kezdett rettegni, le fogja szakítani a fejét. – Vésd az eszedbe, Kyla, sokkal erősebb vagyok tőled, és nem te vagy a főnök, nekem te nem dirigálsz! Sose feledd, igazából hol a helyed. – Elengedte.
– Mi legyen a lánnyal? – kérdezte rekedten a vamp. Phaedra lila ruhácskában az anyukája mellett ült a földön, ráborulva a mellkasára. William felkapta és az ágyra ültette. A kislány fél arca csurom vér volt, csillogott a szeme a könnytől, de nem szólt semmit.
– Öld meg! Déva halála össze fogja törni Henryt, de nem annyira, mint a kislányé! – William belenézett az ártatlan, kék szempárba, és ellenérzése támadt. Ő sem tudta magának megmagyarázni, de nem akarta megölni a gyereket. Helyette feltűrte a ruhájának az ujját, szó nélkül megigézte, hogy meg se mukkanjon, majd megharapta. Borzasztó finom ízű volt a vére, tiszta és édes.
– Mit csinálsz? – sietett mellé Kyla, jó falatban reménykedve.
– Megjelölöm. Hogy tudjuk, Henry hol lesz, ha ma nem érne haza. Márpedig lassan mennünk kell, hajnalodik. – Megszúrta a szemfogával az ujját, és végighúzta a kislány száján. – Nyald le, és nem fog fájni, ami most fáj. – A gyerek engedelmeskedett.
Ekkor valami betörte az ablakot, Kyla felnyögött és megtántorodott. William megperdülve vállon ragadta, és fedezékbe lökte. Egy nyílvessző állt ki a húgából, centikre volt csak a szívétől.
– Éjvadászok! – szimatolt a levegőbe. A házat egy tucat szív izgatott dobogása töltötte meg, és többen voltak kint a kertben is.
– Déva valahogy biztos jelzett nekik, mennünk kell! – Kyla kihúzta magából a nyílvesszőt.
– Ugyan, simán kinyírjuk őket. – A vamp arckifejezésétől elmosolyodott. – Na most ki a nyuszi?
– Hát jó. – William tisztában volt a hatalmával, tudta, hogy ennyi mezei éjvadásszal egy házban, ahol egyesével is leszedheti őket, még egyedül is elbánna. Azért Kyla jól jött háttér támogatásnak.
Nem volt egyszerű menet azért, az éjvadászok nem adták könnyen magukat. A harc a nappaliban ért véget a földszinten. Addigra egészen világos lett, az ég kezdte levetni fekete köntösét.
– Azt hittem, miután kinyírtam Dévát, hogy ez az éjjel már nem lehet jobb, de ennyi éjvadászt megölni azért remek érzés! – William nem oszotta a testvére sötét érzéseit. Eszébe jutott a kislány. Felsietett az emeletre, de a gyerek már nem volt a hálóban. Valaki biztos elvitte magával. Megpróbálta érezni, de semmi.
– Hova lett a kis vakarcs? – kérdezte Kyla.
– Nem tudom, és ami még rosszabb, hogy nem érzem.
– Megharaptad, és nem érzed? Hogy találjuk akkor így meg Henryt?!
– Nem tudom. Mennünk kell, jön fel a nap.
– William…
– Menjünk! – Tizenhét évet kellett várnia, mire újra látta a lányt…


Olvasd el szintén, hogyan találkozott Blaise a természetfelettivel, és veszítette el a szüleit itt!

Leave a Reply

X